Zene: Peter G. Paszti: "Az időn át"

FÉRFI - NŐ

KAPCSOLATOK KÁOSZA

RÉSZLETEK A MEGJELENÉSRE VÁRÓ KÖNYVBŐL

SZERELEM

 

     "A szerelem izzasztó érzés. Mert, ahogy ráirányítom figyelmem szerelmem tárgyára (jelen esetben egy másik emberre), felizzik bennem a tűz. Beindul a gerjesztés. Magam okozom, magamnak. Azzal, hogy nem hagyom levenni az emlegetett figyelmet róla. Eszembe jut, emlékeztetnek rá bizonyos körülmények, tárgyak, emlékképek, asszociációk.

Na de, hogyan és honnan pattan a szikra, mely a lángot lobbantja? Nem is akartam szerelmes lenni, mondod.

Utazzunk vissza az első szerelemhez.

Abba az időbe (gyermekkorba), vagy inkább csak állapotba, mikor még nem volt birtokodban a fizikai szintű tapasztalás. Honnan tudja az ember szíve, elméje, mit kell tennie, hogyan kell viselkednie ahhoz, hogy megtörténjen a csoda?

Kódoltság kérdése. Na igen, az információ igénye az, amit magunkkal hozunk, a tapasztalás, más szóval élménygyűjtés vágya. Mint elvégzendő feladat.

Bizonyos ismereteknek csak a 3Ds világban kerülhetünk birtokába, melyek nem kikerülhetők, ha a lélek magasabb szintekre vágyik a megismerés folyamatában. 

 

A szerelem vágya ezért kódolt folyamat. Megismeréseink nyomán keltődik bennünk. Arra irányul, hogy megélhessük, amit eddig még nem. Ugyanez vonatkozik minden más tevékenységünkre is, a szerelem nem különleges állapot, majd mindjárt kifejtem, miért nem. Bármibe szerelemes lehetek, az érzés nem köthető és nem is kötendő másik emberhez. Számtalanszor szerelembe tudok esni egy szituációba, egy dalba, egy látványba, a napsütésbe, vagy magába az életbe, önmagamba.

A lélek, mely testünk vezérlőegysége, a legelső, legnagyobb vezérlőEGYSÉG, az isteni lélek kicsinyített másaként arra törekszik, hogy a maga módján – egyéni adottságaival – megélhesse, hogy ő a nagy kicsiben. Ezt csak úgy teheti, ha tudatában van ennek, és nekiáll felduzzasztani magát a mindentudás ismereteivel. A tudat, melyről beszélek az egységtudat minden lélekben. A lélek tehát tartalmazza az információt, az egyéni földi tudat azonban, mely a felszínen egzisztál (az elme) nem.

-           A kódoláshoz szükséges a kódoló is – veti közbe Kísérőm, nehogy kifelejtsek valamit. S várja, folytassam, mit értek az egészből…

Épp most akartam mondani, de nem baj.

Talán nem is kódolásról beszélünk, csupán működésünk mechanizmusáról. Ha én kicsiben vagyok az Isten, akkor pontosan úgy létezem, ahogy ő. Mert én Ő vagyok. Csak a megjelenési formám egyszerűbb, és tudatlanabb, és lassúbb, és még sok minden nem, mint az Övé. Mert rész-e vagyok az egésznek. Én, mint földi lény, saját földi testem eszközeivel élem meg, amit magasabb szinteken a szellemi létben létező entitások, végül pedig az isten, a transzcendens létben, transzcendens módon. Amit egyenként átélünk, átéli az Isten is.

 

 Az egység kínzó vágya. Ez lehetne a szerelem analógiája.

A szer-elem olyan feltétele az életnek, ami a dinamikát, a mozgatóerőt, azt a fajta vágyakozást jelenti, amivel kapcsolódni szeretnénk egy nagyra becsült, imádott, istenített másik lényhez. Annál az egyszerű oknál fogva, hogy most el vagyok szakadva tőle.


Földi értelemben, egy férfiben, vagy nőben látom az idealizált másik lényt. A szerelem vágyképe eszményített, kedvező tulajdonságokkal felruházott, kiszínezett, vagyis a valóságtól valamennyire viszonylagosan, de távol álló. Mert mindig azt keressük, ami számunkra ideális. Nem tudok szerelmes lenni olyanba, aki nem vonzó, vagyis nem az énem vágyait jeleníti meg. Kezdetben legalábbis így működik. Vonzani pedig csak az tud, ami az „ellenkező pólusom”, amit még nem ismerek, aminek a megtapasztalására áhítozom. Nem tudatosan, de a lelkem információ tárolóiban lévő hiányok erre utalnak.

 

Ilyenkor egyáltalán nem fontosak olyan részletek, melyek nem illenek igazán a képbe, a vonzás ereje miatt mégis eltekintünk tőle, vagy talán észre sem vesszük. Sem a számos rossz szokást, sem azokat a jeleket, melyekre, ha tudatosan, tiszta fejjel tekintek, idejében visszautasítással reagálok. Mégsem teszem. Nincs ebben egy szemernyi hiba sem. Mert, a szerelem arra való, hogy összeillesszen. Valamiért fontos, hogy épp vele, épp most, épp így. A többi már rajtunk múlik, de a találkozás eme sorsszerűségében a heves érzések miatt nem lehet kételkedni.

Egyet tehetsz, tisztább perceidben gondolkozz el rajta, miért éppen ő, mire tanít, mire tanítod. Mit kell átadnotok egymásnak. Véleményem szerint nem veszít értékéből az érzelem, sőt, mélyít, szilárdít, ha tudatossá teszed. Valami célja van a sorsodnak vele, ezért nem árt észen járni, és kicsit jövőbe látni. Lehet, ma tetszik a vagány motoros fiú kalandos élete, de vajon tetszeni fog 10 év múlva, 2 gyermek mellett is? Légy szerelmes, amikor megadatik, de gondold végig, mire jó ez a kapcsolat. Ha családot akarsz, nem biztos, hogy a kalandor az ideális társ. De legalább is nem arra, amire gondolod.

Földi értelemben egy emberben keresem a másik felem, szellemi értelemben pedig az Istenben, vagyis valódi önmagamban, a bennem élő teljességben. Az Istentől elszakítottság, az iránta való szerelem lobog mindannyiunkban, és ebben cseppnyi szentimentális érzelem sincs. Amíg nem vagyok egy vele, addig vágyakozom, hogy az legyek. Akkor is, ha nem ismerem fel, ha nem fogadom el, ha elutasítom.

Testem ezt egy másik emberrel egyesülés eseményében éli meg. Minél föld közelibb a gondolkodásom, annál inkább foglya vagyok a szexuális (egyesülés) vágyaknak. Minél föld közelibb vagyok, annál inkább a vágyaim uralnak, s nem tudok megálljt parancsolni nekik. Minél teljesebb a tudatom, annál inkább én határozom meg, kit és mikor kívánjak meg. Erőlködés nélkül, a magam természetes módján. Mert a szex – mint a szerelem fizikai megvalósulási formája - emberi szükséglet, akár milyen szellemi szinten jár is az ember.

 

A szerelem, égő vágy arra, hogy szerethessek. Ha szerethetek, adhatok valamit magamból, vagyis megvalósulhatok. Általa.

Nincs feltétele, hisz azért tud megtörténni, mert a másik úgy vonz engem, ahogy van. Nem látom, vagy ha látom is, nem tudom tudomásul venni a számomra negatív jellemzőit. Nem számít, mert az erő, mely hozzá vonz, sokkal erősebb.  

Amikor a szerelem lázában égek, nem várok viszonzást. Egy a fontos, átélhessem az érzést. Függetlenül, hogy viszonzott-e, vagy sem.

 

Ez így elég nagy balgaság, hallom szavad. Ki szereti, ha nem szeretik viszont?

Hidd el, a szerelemnek nem ez a lényege. Az érzés a tiéd, szerelmednek csupán sután-bután összetákolt szavakkal legfeljebb eldadoghatod, mennyire epekedsz, átérezni ettől nem fogja. Nyilván, örömteli esemény, ha viszonzásra lel a dolog, de ismét mondom, csak saját érzéseidért vállalhatsz felelősséget. Párod mit érez, mennyire és meddig, az csakis az ő dolga.

 

A beteljesült szerelem csodás, mennyei, katartikus. Szavakkal le sem írható, nem is próbálom meg imitálni, mert csúfos vereséget szenvednék.

Feloldódsz, lebegni kezdesz, fizikai valóságod illúzióvá töpped, mintha valamilyen homályos üvegen át tekintenél a világra. Semmi nem akar tiszta lenni, semmi nem tud a racionalitás talajára szegezni. (Na, csak belekezdtem, de ugye, hogy csak halvány mása a valódi érzésnek.)

 

A szerelem motivációja az egység keresése. Egységről pedig ott beszélhetünk, ahol hiány van. Ha önmagamban egységes lennék, nem lenne szükségem arra, hogy más kiegészítsen. Mivel többnyire nem így van, ezért keresek magamnak valakit (ha találok), aki pótolni, kiegészíteni képes engem.

Ez a történet azonban nagyon csalóka. A csapdája ott van, hogy nem ismerjük saját fizikai működésünk. Azt gondolod, a szerelem összekapcsol, és életed végéig, vagy a nagy harangig össze is tart.

Sajnálatos, de ez ritkán igaz, hisz nem is az a célja, hogy örökké tartson.

 

A célja, hogy létrehozza a kapcsolódást, vállat feladataid elvégzéséhez. Figyelj a burkolt „veszélyekre”, a feladat azért feladat, mert nehéz. A szerelem a fájdalomcsillapító, mely vénásan adatik, és hatása a műtét létrejöttét követően fokozatosan elmúlik. El kell kábulnunk, hogy hajlandók legyünk a célok végrehajtására. Mert magunktól nem tennénk.

Pontosan tetten érhető a létezés működése, mindennapi érzés- és gondolatvilágunk közvetíti a megélendő feladatokat (magasabb szintről), csak ilyen szép, színes, csillogó papírba csomagolva.

Vágyom és várom, mikor érint meg, mint valami lágy szellő, ami egyre erősebb lökésekkel, hurrikánként repít végig saját belső világomon. És nem csupán fiatalságunk hajnalán, nem csupán akkor, ha magányosan éljük mindennapjaink. Nem tudom azonban mesterségesen előidézni. Ahogy azt sem tudom megakadályozni, hogy megjelenjen.


Fontos kérdés, miért vagyunk kiszolgáltatva, miért állunk tehetetlen, miért nem tudjuk irányítani, miért nem tudjuk meghatározni még magunk számára sem, mikor történjen meg. Ez a nagy varázslata. Bár, nincs ebben semmi mágia, hidd el, csupán saját belső szükségleteidre válaszol a sors. Ott lép be személyes szférádba, ahol helyet talál.

Mennyire nem az elme és a szív irányít, mint fizikai jellemzőink (gondolatok és érzések), hanem egy magasabb szervező erő. Sajnálatos, ha emberi voltomba zárkózva, képtelen vagyok ennek tudatára ébredni. Miközben képes lehetnék, ha átadnám a hatalmat annak a tudatnak, hogy engem saját felsőbb önmagam irányít.

 

A kiszolgáltatott lélek elszenvedi a sorsát, a beavatott viszont irányítja, amennyire tudja. Ezért gondolom, hogy nem elég a sorsra bízni az eseményeket. Mert, bár valóban mindent a saját javam és előmenetelem, önfelismerésem miatt tesz, de mivel halandó testemmel azonosítom magam, ezért legtöbbször nem tetszik, amit művel velem. Aztán átkozom, szidom a végtelenségig. Mert jót akartam, jót is tettem, legjobb tudásom szerint cselekedtem, mégis szerencsétlen, boldogtalanná váltam. Érdemes ezért kérdéseket feltenni minden szereteten alapuló kapcsolat esetén: mire szolgál vajon.

Ha képes vagyok rá, inkább én határozzam meg a történéseket – vagyis olyan eseményeket hozzak létre, melyeket később is vállalni tudok. Ha ágyba bújok egy most megismert fiúval, számítsak rá, hogy megáldhat a sorsom egy bébivel. Akkor is, ha mindent megteszek azért, hogy ne tegye. Biztos ismersz olyat, akivel megtörtént már ilyen. Szóval, gondolkozz előre, vagy vállald szilárd eltökéltséggel a következményét. És jó életed lesz.

 

Azt gondolom, a szerelemre egyszerűen alkalmassá válok. Olyan fázisába kerülök életemnek, melyben szükségszerűség mutatkozik rá. Akar vele valamit a sorsom.

Sem az elme, sem a szív vágya nem hozza el. Nem lehet akarni, nem elég vágyni.

A szerelem megtörténik. Számtalan körülmény együtthatásaként. Tehát nem az akaratom hozza létre. És nem is a véletlen.

A megtörténés azt jelenti, képes áthatolni az aurán, azon a szellemi téren, mely fenntartja emberi létem. Ha ez a határzóna beereszti, azt jelenti, felgerjesztett állapotba kerülök. Ez a gerjesztettség persze fizikai jelenségeket is produkál, melyet a hormonok testi működése jelez.

Hova kerülnek a mámorító érzések az ember belsejében, hisz lényegében az egész rendszer (test) működését megváltoztatja.

 

Vagy épp fordítva?

A rendszer megfelelő alkalmassági állapota hozza létre a szerelem érzését? Hogyan kell alkalmasnak lenni?

A szerelmet csapdaként minősítve nem járunk messze a valóságtól. A szerelem valóban olyan, mint egy lepkeháló. Foglyul ejt, megfoszt a szabad akarattól.

Megváltoztatja a gondolkodást. Ez a legfőbb ismérve. A reális ítélőképességet totálisan átalakítja, konkrétan gátolja. Azt mondjuk, nem vagy önmagad. Semmit nem tudsz racionálisan véleményezni, mindent csak a szerelem szűrőjén át. Eufória lesz úrrá az agyon. Dopamin túltengés. Megszűnik a reális fájdalomérzet, megszűnik minden, ami kellemetlen, ami rossz, csak egy emelkedett, álomszerű állapot ringat. Az egész testet furcsa kábultság tartja felügyelete alatt. Semmit nem úgy érzékelünk a világból, ahogy azt megszoktuk.

-          Ahogy megszoktuk…? – kapja fel fejét, csendesen mélázó Kísérőm.

-          Ahogy megszoktuk, fejünket a földre szegezve, a logikus választásaink nyomán haladva. Kifejtsem jobban? Tudod, a földi megszokás életritmusa az én védelme alatt zajlik. Amikor védem határaim, nem engedek be semmit, ami spontán, elutasítom a logikátlan, eszement ötleteket, a tetteket meg aztán végképp. Erős az önkontroll. Nem lehet, nem szabad, hogy néz ki, mit gondolnak rólam. Csak olyat, ami elvárható, ami kiszámítható, ami belátható. S tudod, mi az érdekes?

Ahogy így elgondolkodom saját válaszomon, rájövök, ez az énvédelem nem csak a szerelmet nem engedi át, hanem lényegében semmit, ami érdekes, izgalmas, lélekfrissítő, felszabadító.

 

Valójában nem lehet szavakba formázni azt a jelenséget, amit szerelem fogalma és érzelme alatt átélünk.

Miért kellett ez? – kérded.

Mert alapvető fizikai törvény, hogy az egyedi egók taszítják egymást. Az egyedek, vagy maradjunk a Földön: mi emberek, sajnos nem tűrjük egymás közelségét. Alapvetően nem. Lehet ezt szépíteni, de fölösleges.

Mert a földi egó kommunikációjából eredő konfliktusok idővel mindig erősebbek, mint a megértés vágya.

Kell hát valamilyen jól kifundált felsőbb irányítással működő hatás, ami arra készteti az embert, hogy „szabad akaratát” épp egy másik ember felé irányítsa.

 

Nem vicces, hogy épp a szabad akarat gátolt ebben a helyzetben? És pont ezt akarjuk elkerülni, keserves harcot vívva a determináltsággal.

-          Szóval a szerelembe zuhanás determinált? Ezt akarod mondani?

-          Bizonyos értelemben igen, bizonyos értelemben pedig nem.

 

Az élet hajnalán a fiúk és lányok nemiség nélkül keresik egymás közelségét, aztán a kiskamasz korban nagyon nem tűrik, majd ismét igen, aztán egy-két-sok évtized múltán szabadulni próbálnak, és a legfurcsább, hogy a sok csalódást és több válást megélt emberek is képesek elhinni, bízni abban, hogy az új kapcsolatuk jobb lesz, többet fog adni, és végre – akár 80 évesen – az igazira találnak.

Azt gondolom, nem a kor számít, hanem hogy a szerelem életteret kapjon bennünk. Képesek legyünk időnként beengedni. Mert amíg tart, annyira jó.

És bizony, itt a csapdája is. Mert pontosan tudjuk, hogy a szerelmi lángok nem égnek az örökkévalóságig.

Természetesen, nem arról beszélek, hogy ezzel vége mindennek. Hála annak, aki kitalálta ezt a szerelem-micsodát, gondoskodott arról is, hogy legyenek verziók, tudjunk válogatni a jobb és kevésbé jó lehetőségek közül.

 

És most megint megállok egy picit. Amikor jobbról, vagy rosszabbról beszélek, ne abszolút kategóriákat képzelj. Az isten nem teremtett jót és rosszat, csak létezést, azon belül életet, és sok-sok lehetőséget. Minden választásunk azáltal válik jóvá, hogy élvezzük, és azáltal rosszá, hogy elszenvedjük.

A párkapcsolatok kimenetele valóban annyi formát ölthet, ahány ember él a világban. Nem ahány kapcsolat! A kapcsolatok ugyanis, dacára, hogy a két ember ugyanazt a kapcsolatot alkotja, egészen másképp festenek a két oldalról. Mert mást élnek meg benne.

 

A legkevesebb hát, hogy tudomásul vesszük, hogy nincs jó vagy jobb, és nincs rossz, vagy rosszabb, csak az van, ami van. Ha el tudom fogadni a nem annyira jót, akkor maradok. Ha csak feltételekkel a rosszabbat, akkor talán maradok, ha nem tudom a rosszat, akkor biztos, hogy megyek. Minden a tűrőképességtől, vagyis az ártól függ. Megfizetem-e.

Tudom, kiábrándító. De valójában minden ezen múlik a világon. Megéri-e nekem. Addig húzom-halasztom, amíg nem fáj annyira, hogy már csak az operáció segíthet." 

 

XXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXX

"Az ego folyton azt gondolja, képes meghatározni, eldönteni, mi jó neki. És ezt a „jót” hajtja egy életen át (sok életen át, szegény). Mivel a mellékelt ábra, a földi látkép erősen azt tükrözi: az ember többet boldogtalan, mint boldog (jóval többet), ezért az üdvözítő módszert még senkinek nem sikerült megtalálnia.
Ha lenne ilyen módszer, a Föld már tényleg paradicsomi hely lenne. A próféták rendre a mesék világában végzik, mely tanításokat jó hallgatni, de megvalósítani lehetetlen. És nem azért lehetetlen, mert tényleg lehetetlen. Hanem mert az erőviszonyok egyenlőtlenek. Erőviszony alatt messze nem a jó és rossz viadalát értem, hanem az önfelvállalást a lemondással szemben. A belső harcot, melyet én vívok magam ellen. Vagy én, magamért. Az eredmény ugyanaz."

 

xxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxx

 

"„Én vagyok te.” – hallatszott már sokadszor a három tagú mondat.

Mint az esőcseppek koppanásai, ritmust vertek a csend belső falán.

Én – vagyok – te.

Ugyanazzal a kiejtéssel, ugyanazzal a hangsúllyal, ugyanazzal a végtelen türelemmel ismétlődtek a szavak, ahogy legelőször hallotta.

„Idejét sem tudom, mikor.” – most valamiért, hirtelen tört elő a mélyből, netán a magasból ereszkedett alá. Nem volt bizonyos a helymeghatározásban.

A szavak mégis olyan tisztán jutottak el a feladótól a címzettig (hozzám), mint amilyen kijózanító hatással bír csillagos éjjelen a szikrázó égbolt fenséges látványa.

Engem inkább elkábít a csillagrend, mint kijózanít, de talán pontosan ez az oka annak, hogy képes vagyok összpontosítani.

Ez a kettős hatás az oka, és nem állítom, hogy pontosan tudom, mit értek ez alatt. Két hatás már elegendő ahhoz, hogy összezavarjon, és tökéletes ellentmondásba kerüljek magammal.

Én és te. Két hatás. Elegendő az ellentmondáshoz.

 

Fontos megállapítást kell tennem. Gyorsan, az elején. Az ellentmondás létezési törvény. A "kint is vagyok, bent is vagyok" állapotát jelenti, ami persze lehetetlen. Egyazon időben lehetetlen, de a téren és időn kívül nem az. Saját világunk a téridőben található, ezért minden próbálkozás, mely megpróbálja megszüntetni, egésszé tenni, egységgé varázsolni: illúzió.

Ezen a törvényen épül fel életünk, az ellentmondás teszi stabillá a kétpilléres játékot. AMINT A KÉT FÉL EGGYÉ OLVAD, MINDEN MEGSZŰNIK. Végérvényesen.

Ahol létrejön az egység, ott nincs értelme a résznek, de még az egésznek sem.

 

Én vagyok te. Én egy rész vagyok. Te is egy rész vagy. Mi ketten sosem lehetünk egész. Csak két rész, mely egészet alkot. Vagy annak látszatát.

Olyasmi nyomát kutatjuk, ami lényegében nem létezik, mégis erre irányul életidőnk meghatározó mennyiségű másodperce.

Másodpercet írok, mert az érzelmek – pozitív vagy negatív előjelű – megélése buborékként tágítja ki az időérzéket, és a pillanatidő kattogása alatt percek/órák telnek el valósidőben. És fordítva. Órák zsugorodnak szempillantássá a heves érzület módosult tudatállapotában.

Nincs ebben semmi rendkívüli.

Mások vagyunk, de csak egymás számára. Ha magam szemszögéből nézlek, különbözöl tőlem, ha a te szemszögedből nézem magam, egészen át tudok lényegülni, te-vé. És én válok mássá – magam számára. Furcsa gondolat, magam nézem belőled, a szemeddel, a gondolataiddal, az érzéseiddel.

A legmagasabb mágiát gyakorlom, miközben lényegében lényegtelenné válok. Megszűnök én lenni, mert már te vagyok, benned vagyok. Én vagyok benned is. Akkor hol vagy te?

Ebben a szentséges pillanatban válunk eggyé, de csupán egyetlen pillanat erejéig. Az idő ugyanis poláris, tehát telik, változása van. Nem tudok benned maradni. De képes vagyok újra és újra létrehozni ilyen szent pillanatokat. Minél tisztább és koncentráltabb vagyok, annál könnyebben megy, s annál magasztosabb állapotát élem meg. Az egységtudatnak.

 

A zuhanás…, sajnos törvényszerű. És már tisztán érzem, én nem te vagyok. Te és én, az kettő. Két tő. Két elágazás a magból.

Ezért ég bennem olyan emésztő vágy, mert elágaztam, visszafordíthatatlanul kettő lettem. Egyik rész Én, a másik rész a rajtam kívül létező mindenki más."

 

 

vissza a "Könyveim" oldalra